Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Reformáció 500 - helyben

2017-ben, október 31.-én egyházközségünk is igyekezett méltóképpen, az Istentől kapott talentumok felhasználásával megünnepelni félezredes református létünk tényét. Az ünnepi Istentisztelet keretében természetesen felavattuk a Magyarországi Református Egyház által ajándékozott Emléktáblát is, legifjabb felnőtt egyháztagjaink, az ez évben konfirmált fiatalok és egy egészen fiatal - óvodás korú - emberke szép versekkel tették színesebbé, élményszerűbbé az alkalmat. Az ünnepre kis műsorfüzet is készült, ezt lapozhatja végig a kedves látogató, ha az alábbi kis képre kattint:

 

dre20171031_01.jpg

 

Alább közöljük az ünnepi beszédet, közbe- közbe illesztve pedig mutatunk néhány fotót is az ünnepségről.

Tisztelt ünneplő Gyülekezet! Kedves Testvéreim a Jézus Krisztus által!
Keresztyéni szeretettel köszöntöm mindnyájukat, a magam és az egyházközség Presbitériuma nevében. Köszöntöm kedves vendégeinket, Akik elfogadták a meghívásunkat, hogy velünk együtt ünnepeljenek. Köszöntöm azon hittestvéreimet, akikkel hétről- hétre találkozhatom az Isten Házában, de még nagyobb szeretettel üdvözlöm azokat, akik ilyen- vagy olyan okból csak ritkábban látogatják a rendszeres Istentiszteleti alkalmainkat. 
 
Nagy mérföldkőhöz érkezett a protestáns világ, az idők folyamát tekintve is, de mérföldkő-rakás zajlik a körülöttünk lévő közeli és távolabbi világunk napi eseményeit tekintve is. Ám míg az egyik örömmel és hálaadással tölti el szíveinket, addig a másik miatt félelem és szorongás járja át a lelkünket.
Az idő lefolyó homokja egy ötszáz esztendővel ezelőtti szép pillanatot temetett ki maga alól, hogy annak fénye és melegsége beragyoghassa a fényben és melegségben szűkölködő, személytelenné szürkült világunkat. Az, hogy eme tény kit hogyan és mennyire érint meg, egyénenként változó lehet. Szerénytelenség nélkül a magam példáját hoznám fel az eseményt lelkesen fogadó, azt már régóta váró és örömmel ünneplő ember példájára, hisz’ mindenki a saját életéből példálózhat a leghitelesebben, már ha persze a példázat igaz szavakkal, tiszta lélekkel történik!
Istennek hála, hogy szüleim, nagyszüleim az Ő nevében neveltek, keresztyéni hitre és magától értetődő Istenfélelemre. Templomba járó kisgyermek koromtól végig kísért az a csodálattal és vágyakozással teli érzés, ami a szószék feljárójának oldalfalába épített márványtábla szövegének először csak kibetűzött elolvasása, majdan később annak tartalmi megértése és megélése gerjesztett bennem. Álmodozva éltem át már gyermekként is református eleink száz esztendővel ezelőtti – minden bizonnyal örömteli – készülődését, szorgoskodását a nevezetes esemény négyszáz éves évfordulójának megünneplésére. És azután, már felnőttként, és egyre közelebb a ma valóságához, és egyre gyakrabban ábrándozott lelkem a táblát nézegetve, az egyre csappanó, egyre fogyatkozó templomos közösségünk okán. „… Apostolok… Reformátorok… Hitvalló őseink…” – zsongott fel bennem a gondolat, és rá felelve már sikoltott is a kérdés; „… lesz-e még?”. Lesz-e még AKKOR, ITT Darányban egyáltalán református, aki majdan örülni tudna AKKOR, leszünk-e még annyian, hogyha már a „… kicsiny sereg…” jelző nem is, de Máté Evangéliumának a „… ketten vagy hárman…” [Mát18,20] értelmezése még legalább reánk illeszthető lehessen!? … Kérdések, kétkedések, gyarló és kicsinyes emberi félelmek… 
És itt vagyunk! Vagyunk, ennyien ahányan! Kitelt az idő a kétkedésemre, a félelmemre, a kishitűségemre. Isten válaszolt nekem is, és a világnak is; elhozta a napot, elhozta, megadta ezt a napot is, amint a kezdetektől megadott minden napot: „ És lett este, és lett reggel” [Móz1,5]. Itt vagyunk, kedves Testvéreim, Isten kegyelméből, örömteli szívvel, hogy ünnepelhessünk! Itt vagyunk, hogy eme kerek évfordulón átélhessük, megélhessük a pillanatot, amelyet gyermekkorunk óta szinte kántálva idézünk fel minden évben ezen a napon, hogy tudniillik „Luther Márton 1517-ben ezen a napon szegezte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára…”. 
Zsoltáros ének volt bizony nekünk ez a néhány szó, és persze a történés, amelyet már mögéje ismerhettünk, vigasztalás volt a nehéz években, életben tartó imádság a szorongattatások, a megpróbáltatások idején! Ünnepelünk ma, kedves Testvéreim, ünnepelünk és emlékezünk! Mert az örömteli tényen túl, hogy ezen esemény alapjaiban rengette meg a keresztény világot, ahogyan kimondja szelíden, hogy „az igaz ember hitből él!”, mindezen túl az ötszáz esztendő megpróbáltatásaira is emlékeznünk kell! Megemlékezünk a középkor protestáns felekezeteiről, azok hitbéli útkereséséről, az évszázadokon át tartó küzdelmes és gyötrelmes sorsról, a generációkat végigkísérő üldöztetésekről! Emlékezünk a reformáció genfi emlékművére, amely „Fény a sötétség után”, emlékezünk „hitvalló őseink” rendíthetetlen hitére, kitartására és már-már reménytelennek tűnő küzdelmeire, de emlékeznünk kell az inkvizíció szégyenteljes és kegyetlen évszázadaira, amelyben Istenfélő családok százait, ezreit gyilkolták le, amelyben boszorkánynak kikiáltott ártatlan nők, fiatal leányok, nem egyszer egész kicsinyke lánygyermekek estek a gyilkoló önkény áldozatává! Emlékeznünk kell a számtalan kiváló tudós, mint Kopernikusz, vagy Galileo Galilei másként gondolkodása miatti üldöztetésére és meghurcoltatására. Emlékeznünk kell Giordano Bruno máglyahalálára, aki „tanait nem vonta vissza, ezért – hét évig tartó! – hosszú per után, 1600 február 17.-én a katolikus egyház veszedelmes eretneknek nyilvánította, és elevenen elégettette Rómában”. Bizonyos források szerint „kivégzése előtt kivágták nyelvét, hogy ne tudjon lázító szavakat intézni a néphez”. – Ezen utóbbi mondatokat szó szerint idéztem a Wikipédiából.
Emlékezünk, mert emlékezni keresztyéni kötelességünk! És ahogyan hálás szívvel emlékezünk meg Luther Mártonról, Kálvin Jánosról, Károli Gáspárról, és név szerint nem sorolva az egykori unitárius és református fejedelmek, vallást ápoló, nemzetmentő életéről és számtalan cselekedetéről, úgy ma is, holnap is, és mindig, nehéz szívvel, fájó lélekkel emlékezünk vallásunk, keresztyén hitünk olyan elvakult üldözőjére, mint a katolikus hitű Padányi Bíró Márton, aki bár nagyszerű ember volt, számtalan katolikus templomot építtetett, és még annál is többet újíttatott fel, komoly életművet hagyott maga után, ám a reformáció olyan elvakult üldözője lett, hogy még mecénása és fő pártfogója, Mária Terézia is elfordult tőle.
És miközben jó szívvel, büszkén emlékezünk meg a reformációnak a magyarországi oktatás, a kultúra és az általános művelődés terén betöltött kiemelkedő szerepére, azonközben szomorú szívvel kell emlékezni ezen a napon a gályarabságra ítélt prédikátorainkra, a bebörtönzésekre, a száműzetésben töltött nyomorúságos életekre. Emlékeznünk kell a protestáns lelkészek vallatására és kínzására, a koholt vádak alapján hozott ítéletekre, de mellette örömteli szívvel és hálaadással kell megemlékeznünk Michiel de Ruyter holland admirálisra, aki 1676 február 12-én, a németalföldi államtanács utasítására kiszabadította a még életben lévő – 1675 márciusában gályarabnak eladott – prédikátorokat.
Hálás szívvel emlékezünk a Heidelbergi Kátéra valamint a II. Helvét Hitvallásra, amelyek mintegy csokorba kötik protestáns eszmeiségünket, és alkotják református hitünk máig élő alapjait. Végezetül pedig kálvinista büszkeséggel és hálaadással emlékezünk meg a Vizsolyi Bibliára, vele Károli Gáspár gönci esperes máig kiható munkásságára, amellyel időt és fáradtságot nem kímélve, Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelem anyagi és egyéb támogatása mellett adta kezére minden magyarnak a Szentírás magyar fordítását!
Kedves Ünneplő gyülekezet! Rövid visszatekintőm talán kellőképpen bemutatta; mennyire vegyes érzelmek övezik szinte a kezdetektől azt az egyszerű és Istennek tetsző szándékot, hogy megreformálódjék az addig permanensnek, állandónak hitt és hangoztatott Római Katolikus Egyház. Talán azt is mondhatnánk – persze csak a fél évezred távlatából! – hogy még jó is, hogy ekkora ellenzést kapott az egyházon belül, hisz’ az ellenzésből, a meg- majd kitagadásból születhetett meg a protestáns világ, ezen belül is az evangélikus, unitárius és református egyházak közössége is. Mondhatnánk, fogalmaztam az imént, de kiegészítem; ha nem kapcsolódna hozzá annyi vér, annyi könny és annyi szenvedés, amelyeket hitvalló őseinknek még a nem olyan régmúltban is el kellett szenvednie. Ezért köszöntsük inkább ezt a mai szép alkalmat az avatásra várakozó márvány emléktábla jelmondatával, azaz:

A SZENTHÁROMSÁG ISTEN IRÁNTI HÁLAADÁSSAL, A REFORMÁCIÓ 500. ÉVFORDULÓJÁN.

És álljon itt még a rajta lévő Ige is, amit szeretetteljes ajánlásként tolmácsolok hittestvéreinknek, vendégeinknek, és egyházközségünk minden tagjának, az elkövetkező száz esztendőre:


Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” [Zsid13,8]
 

Köszönöm, hogy meghallgattak, Soli Deo Gloria – Egyedül Istené a Dicsőség!
Megkérem két presbitertestvéremet, hogy a hála és emlékezés koszorúját helyezzék el a táblánál!...

 
 

 

Profilkép


Látogató számláló


Statisztika

Most: 3
Összes: 34262
30 nap: 941
24 óra: 19